ültem a János kórház ambulanciáján péntek este nyolckor, főműsoridőben, volt ott törött kar, kocsmai betört fej, ficamodott boka, én mégis a hordágyakkal leparkolt és ottfelejtett embereket figyeltem, ahogy némán fekszenek, fehér ujjaikkal egyre csak szorítják az összegyűrt zsebkendőiket. aztán az egyik hirtelen felült, hörögni és hányni kezdett, segítségért kiáltott, de hosszú percekig csak a saját nyögései visszhangoztak a folyosón, míg a többi várakozó csendben, megrettenve meredt rá.

majd feltűnt egy fehérköpenyes, és rászólt a betegre, hogy halkabban öklendezzen.