Hogy így. Hogy így miért. 

Az volt az első csalódásom, amikor rájöttem, hogy milyen is igazából. Amikor ráláttam a tökéletlenségére, mert a szememben mindig olyan valós, olyan erős volt. És valahogy összeraktam, hogy akkor ez.

Aztán jön amaz, és nem is tudom... mintha magát csapná be. Persze csak ezt remélem, de igazából csak ember, és csak boldog akar lenni. Még akkor is, ha ezzel az összes eddigi elvét adja fel. És ez üt szíven, hogy most újra csalódok, hogy most újra rombolódik a mítosz, amit hamisan kapaszkodó két kezemmel építettem. 

Egyébként meg mi közöm hozzá, ezt mantrázom, ez az én Nepálom.

Ugyanazok a körök.

Ugyanott, persze, idén nyáron is vissza-visszatértem egykori Brno-khoz, egykori Krakkókhoz, egykori tigrikhez. És figyelem, most miben változtam, most jobb vagyok-e már, ugye? Jobb akarok lenni, de nincs is jobb, csak bal. Felém vagy feléd. Más vagyok. Ennyit meg tudok állapítani, messzinek tűnnek azok a bajok, amelyekben akkor voltam. Most másfajták, máshogy húz a mocsár, de ugyanúgy elkap a futóhomok. 

És ott vannak azok a körök, amikor nem változtam. Azok a legerősebb krétával rajzoltak, azokat záporkönnyek se mossák el teljesen. Karmakörök, átkuk örök.

igen, de. mindig van egy de.

Hogy mi történik 21 év alatt?

Az ember rögzít.

Mert ír, sokat. Munkát, cikket, blogot, még több blogot, még több munkát, könyvet. Éjjeli üzeneteket, emaileket. Sokat.

Mert fotózik-videózik, munkát, hobbit, pinát, holdat. Aztán őt. Vagy magát.

Mert él. És elraktározza a színeket, a helyeket, a hangulatokat. Sokat.

Az ember csalódik és újrakezd. Többször, mint szeretné. Alkalmazkodik, mindig a legrosszabbhoz. És hibázik, mindig mindenkor, egyiket a másik után. Megismer embereket és elfelejt embereket. Jobb esetben. Aztán őt is elfelejtik. Rosszabb esetben önmagát is elfelejti.

És változik, rengeteget, de tulajdonképpen mégsem. Valahogy a tigrisége mindig megmarad, bármi is legyen az aktuális... sirám.

Félve osonok a fal mellett, mégiscsak rossz hírű környék. Áporodott szag csap meg egy-egy bérház kukatárolójából; ma lehet ürítés, az ajtók nyitva, a szemetesedények a járda szélén. Ilyenkor feltűnik egy-egy potyacuccokra vadászó elem is, még a kukások érkezése előtt átrostálják a heti termést. Igen, ott is van kettő, koszlott kabátujjukat feltűrve halásznak a műanyaghenger alján. Szemlesütve megyek el mellettük, láthatatlannak tetszem, mintha tán nekem lenne szégyellnivalóm. Van is; a tiszta ruha, meg a parfümfelhő. A cipőm sarka is mintha túl hangosan kopogna.

- Nézd meg a lába közit is! - harsan fel mögöttem hirtelen egy érdes hang. Óvatosan hátrapillantok, csak remélve, hogy nem az én lábam köziről van szó. A két férfi egy frissen szerzett farmernadrágot forgat, próbálják az anyagot, mit bír még. Vöröslő fejjel sietek tovább. 

Dolgozz úgy, mintha férfi lennél.

Mosolyogj a pikáns poénokon, mert jogukban áll.

Vezess megbeszéléseket menstruációs görccsel, mert te sem vagy más.

Szokj hozzá, hogy mindenért megváratnak, mert hatalmukban van.

Vesd el a legjobb ötleteid, mielőtt elvetik ők.

Dolgozz többet, kevesebbért. Mert megtehetik.

Aztán amikor az idegösszeroppanás határán balanszírozva még mindig hiszel a nemek egyenlőségében, és hagyod magad agyondolgoztatni, mert bizonyítanod kell... akkor konfrontálódj eddigi - szerinted - nemtelen léteddel és vállalj fel egy nagyon női szerepet. Egyből a rajtkockánál találod magad újra. És örülj, ha nem kell visszamenned dolgozni pár hetes szülési szabadság után.

 Bloggerreggeli, ezen pörög most a magyar fashionbloggerek java. Illetőleg leginkább az a negyven ember, akiket nyilvánvaló okokból megvendégelt az egyik legnagyobb hazai női magazin, mintegy a következő rendezvényük promotálásaképp. Nincs ezzel gond, hiszen szinte ők az egyetlenek, akik nem ingyen munkaerőt látnak a blogtulajdonosokban, akik ha üveggyöngyért nem adják, hát szabadon másolhatóak. A gond velem van, mert hiába mosolyogtam a Zara lookbookból előpattant, hegyes orrú magassarkút és rózsaarany egyenórát viselő tömegben, azt hallgatva, hogy a szociális médiához nem értő tervezők nem adnak outfit poszthoz kölcsönruhát ... a Twitter- és Facebook-logós süteményeket instagramolók közt, akik ugyan egy éve már egy szót sem írtak le... Szóval álltam mosolyogva köztük, a plafonon megrekedt rózsaszín lufikon elmélkedve: ez a jónéhány, kívül harsány, belül üres lufi mikor éri már el a saját plafonját?

Aztán hazajöttem fát fűrészelni.

Egészéjszakás nemalvás után eldöntöttem, odaadom az arcpirítóan, vesébetaposóan alacsony árért a lakást. Két nap múlva visszaüzent, hogy már nem kell. Rosszul érint a pofáraesés, főleg, ha az enyémnél kétmillióval olcsóbbat árulnak egy emelettel felettem - és már így is másfelet elengedtem.

Közben persze megvan az új álomház, ahová költöznék... i hate money. (for not being mine)

A hétfői érdektelenség legszebb megtestesülése volt, ahogy rezzenéstelen arccal támaszkodott a villamos ajtajának. Haja a szemébe lógott, de nem zavarta; szemét amúgy is a padlóra szegezte. Nem akart tudomást venni a körülötte utazókról - de mi nem tudtuk nem észrevenni. A fülében lévő fülhallgatóból ugyanis üvöltött a calypso, és embert még nem láttam ilyen unottan hallgatni a karibi ritmusokat.

Oldalról pillantom meg, a járda szélén áll, mintha átkeléshez készülne. Tipikus matektanár kinézet, vastag szemüveg, kopaszodó fejbúb, világos, csíkos ing, drapp nadrág. Cigizik, de lassú pöfékelés helyett gyorsan, aprókat szív egymás után a két ujjal tartott csonkba. Fehér nejlonzacskó lóg a bal kezében, benne egy tucat sűrítettparadicsom-konzerv.

Nem is matektanár, inkább művérkészítő kisiparos lehet. Vagy vámpírpornó-kellékes. Nagy manapság a fluktuáció ezeken a területeken, de ő igazi vén rókának, valódi szakembernek tűnt.