Az úgy volt, hogy a Gyerek egy sor magas hangú trillázással jelezte, a nap már felkelt így hajnal négy felé, talán nekünk is ezt kellene tenni. Ilyenkor segít egy kis simi-cumi, visszaalszik, egészen ötig. Anya persze nem, mert anyának egyébként sem jó az alvókája, főleg mostanában. És főleg nem akkor, amikor egyik térde minden lépésnél szaggató fájdalommal adja tudtára, hogy már nem tizenöt éves, nem kellene a lépcsőn ennyit futkorászni. Pelucsere és D-vitaminozás után fél hatkor visszafekszünk közösen, enni-szunyókálni - ekkor még nem tudom, hogy a reggel legnyugodalmasabb pillanatait bambulom át.

Innen indul a reggelikészítés, a hozdleagyereket, a deeztkivasaltamnegyűrdösszemostmiértnemjó, a jézusommárötvenvan, a menjmárarrébbágyazok, a kukátkikellvinni, a jólvantudom, postáranefelejtsel!

Gyerek odabent, Férj elhajózik, addig én kutyát etetnék, de mínusz egy eb. Kiporciózom a kaját, hátha a hangokra előjön. De nem. Eszik a B-kutya, addig Anya füttyöntget. Semmi. Elindulok az utcán, persze füttyöntgetve, alvópólóban, legalább egy nadrágot felvettem, de minek, már senki nem néz hülyének, amiért kócos hajjal Slapajt ordibálva vonulok. Baszki, a kaja - nyilall belém, rohanok vissza (fél lábra enyhén bicegve, a térd, ugye), nehogy megegye B-kutya A-kutya kajáját. Felrakom az ablakpárkányra, beszaladok (fél lábra enyhén bicegve) a Gyerekhez, békésen játszik. Újra az utcára,tíz perc keresés után még mindig semmi. Visszamegyek, benézek a pincébe. Ott ül A-kutya, türelmesen, mukk nélkül. Te hülye hát miért nem szóltál - szidom kicsit, odaadom a kajáját. B-kutyát úgy kell visszafogni, hangos méltatlankodással jelzi, hogy igazából még ő is tudna enni.

Anyai szuperhallásom azonban több más zörejt is meg tud különböztetni. Egyrészről itt van a kukásautó, amely már a párhuzamos utcában járhat. Jesszus, nem raktam ki a kukát. Persze A-kutya ilyenkor kifejezetten komótosan csemegézik, biztosan érzi, hogy sietnék. A kukásautó zörgése mellett egyre hangosabban és jól kivehetően a Gyerek sírását is észlelem, elunta magát, és egyébként is, már legalább tizenöt perce egyedül van. Ideg a köbön, A-kutya még mindig ráérősen lefetyelget, B-kutya pattanásig feszült izmokkal várja az alkalmat, hogy elengedjem a nyakörvét és rávethesse magát a másik táljára. Na, ez is megvolt, végre üres az edény, hagyom a kutyákat, rombolok be a Gyerekhez (fél lábra enyhén bicegve).

Üvölt, dörgöli a szemét, álmos. Fel a lépcsőn (fél lábbal enyhén bicegve), berakom az ágyba. Az üvöltés eléri a maximumát. Kiveszem, járkálunk (fél lábbal enyhén bicegve), nagy nehezen megnyugszik. Visszarakom, ringatom, már majdnem elalszik... mikor odakintről valami éktelen ugatást hallok. Bennem egyre nő a feszültség, ő nem akar aludni, csakazértsem. Újra bömböl. Újra járkálunk (fél lábbal...) az ugatás közepette. Tíz perc után végre leteszem, befordul a jobb oldalára, elalszik.

Halkan osonok le a lépcsőn, tépem fel az ajtót, mivanmááááár. A kutyák vadászpozícióban a kerítésnél, ez sün lesz. Húzom a kertészkesztyűt, tényleg sün, de valamilyen alkatrésze bele van akadva a kerítésbe, iszonyattal nézem. Bőr. Vagy nem. Olyan mint egy köldök. Van a sünöknek köldökük? Mindegy, ki kell szabadítani. Nem megy. Jó munkát végeztünk a kerítésépítéssel múlt évben (illetve nem, mert a kutyák ugyanúgy szöknek, de legalább elköltöttünk több százezret). Berohanok (fél lábbal, ugye) a pincébe egy csípőfogóért, és szétvágom a kerítést. Vérzik a szívem, arra a nyolc hónapra gondolok, ami alatt felépítettük. Mindegy. Sün gombolyagban, kiáll belőle a drót. Mit csináljak vele, mégis? Belerakom egy vödörbe, közben fél kézzel löködöm arrébb a támadólag fellépő kutyákat. Hívom az állatorvost, nem tud kijönni, most nincs kocsija. Nekem se, viszont van egy csecsemőm, aki miatt nem igazán vagyok mobilis. Marad a pincében, egy vödörben. Mármint a sün, nem a csecsemő.

Apropó csecsemő, csak nem a Gyereket hallom már megint? De. Ez az alvás csak fél órás volt, kézfertőtlenítés, bicegek felfelé a lépcsőn, szakad rólam a víz, már 26 fok van odafent, afenébe, be kellett volna csukni az ablakot.

És még nincs nyolc óra. Jó reggelt!

Kuponos napokon akciósan szoptatósmelltartót és új fürdőszobacsempét venni, na ez a glamúr.

Meg a magasélet.

Félve osonok a fal mellett, mégiscsak rossz hírű környék. Áporodott szag csap meg egy-egy bérház kukatárolójából; ma lehet ürítés, az ajtók nyitva, a szemetesedények a járda szélén. Ilyenkor feltűnik egy-egy potyacuccokra vadászó elem is, még a kukások érkezése előtt átrostálják a heti termést. Igen, ott is van kettő, koszlott kabátujjukat feltűrve halásznak a műanyaghenger alján. Szemlesütve megyek el mellettük, láthatatlannak tetszem, mintha tán nekem lenne szégyellnivalóm. Van is; a tiszta ruha, meg a parfümfelhő. A cipőm sarka is mintha túl hangosan kopogna.

- Nézd meg a lába közit is! - harsan fel mögöttem hirtelen egy érdes hang. Óvatosan hátrapillantok, csak remélve, hogy nem az én lábam köziről van szó. A két férfi egy frissen szerzett farmernadrágot forgat, próbálják az anyagot, mit bír még. Vöröslő fejjel sietek tovább. 

Dolgozz úgy, mintha férfi lennél.

Mosolyogj a pikáns poénokon, mert jogukban áll.

Vezess megbeszéléseket menstruációs görccsel, mert te sem vagy más.

Szokj hozzá, hogy mindenért megváratnak, mert hatalmukban van.

Vesd el a legjobb ötleteid, mielőtt elvetik ők.

Dolgozz többet, kevesebbért. Mert megtehetik.

Aztán amikor az idegösszeroppanás határán balanszírozva még mindig hiszel a nemek egyenlőségében, és hagyod magad agyondolgoztatni, mert bizonyítanod kell... akkor konfrontálódj eddigi - szerinted - nemtelen léteddel és vállalj fel egy nagyon női szerepet. Egyből a rajtkockánál találod magad újra. És örülj, ha nem kell visszamenned dolgozni pár hetes szülési szabadság után.

 Bloggerreggeli, ezen pörög most a magyar fashionbloggerek java. Illetőleg leginkább az a negyven ember, akiket nyilvánvaló okokból megvendégelt az egyik legnagyobb hazai női magazin, mintegy a következő rendezvényük promotálásaképp. Nincs ezzel gond, hiszen szinte ők az egyetlenek, akik nem ingyen munkaerőt látnak a blogtulajdonosokban, akik ha üveggyöngyért nem adják, hát szabadon másolhatóak. A gond velem van, mert hiába mosolyogtam a Zara lookbookból előpattant, hegyes orrú magassarkút és rózsaarany egyenórát viselő tömegben, azt hallgatva, hogy a szociális médiához nem értő tervezők nem adnak outfit poszthoz kölcsönruhát (miafasz? Az outfit poszt lényege nem az, hogy megmutasd, hogyan öltözködsz te?mondjuk mégis inkább jobb lenne ingyen.) ... a Twitter- és Facebook-logós süteményeket instagramolók közt, akik ugyan egy éve már egy szót sem írtak le... Szóval álltam mosolyogva köztük, a plafonon megrekedt rózsaszín lufikon elmélkedve: ez a jónéhány, kívül harsány, belül üres lufi mikor éri már el a saját plafonját?

Aztán hazajöttem fát fűrészelni.

Kedves Magyar Designerek,

miért gondoljátok, hogy a mai magyar nők formátlan zsákruhában szeretnének járni? Jaj, bocsánat, javítom magam: a ruháknak igenis van formájuk... csak kár, hogy az inkább téglatestre vagy gömbre hajaz.

És tényleg olcsóbb a műszál, mint a pamut? Ugyanez vonatkozik a tüllre is, ami szinte kiirthatatlanul része minden kollekciónak. De ki akar egy darab átlátszó semmit venni harminckétezer forintért?

Na és az ár/érték arány. Szerintetek reális, hogy egy mosás alatt szétmállik, elszakad, kikopik, szublimál az adott ruha...? A be nem avatott anyag? A nem szálirányban szabott alj?

De jó lenne valamit találni, ami nem bézs, fehér vagy fekete. Ezek lehet, hogy kelendőbb színek, mint a tulipiros meg a nyalókasárga, de ha maximum a púderrózsaszínig merészkedtek el, még azt sem tudjátok felmérni, hogy lenne-e egyáltalán kereslet az élénkebb árnyalatokra.

Mert megsúgom, lenne. Ahogy elfogadható minőségű, alakot előnyösen hangsúlyozó ruhákra is. Milyen ódivatú, igaz? Ezek a hülye magyarok meg még a divatot sem értik...

Egészéjszakás nemalvás után eldöntöttem, odaadom az arcpirítóan, vesébetaposóan alacsony árért a lakást. Két nap múlva visszaüzent, hogy már nem kell. Rosszul érint a pofáraesés, főleg, ha a miénknél kétmillióval olcsóbbat árulnak egy emelettel felettünk - és már így is másfelet elengedtünk.

Közben persze megvan az új álomház, ahová költöznénk... i hate money. (for not being mine)

A hétfői érdektelenség legszebb megtestesülése volt, ahogy rezzenéstelen arccal támaszkodott a villamos ajtajának. Haja a szemébe lógott, de nem zavarta; szemét amúgy is a padlóra szegezte. Nem akart tudomást venni a körülötte utazókról - de mi nem tudtuk nem észrevenni. A fülében lévő fülhallgatóból ugyanis üvöltött a calypso, és embert még nem láttam ilyen unottan hallgatni a karibi ritmusokat.

Oldalról pillantom meg, a járda szélén áll, mintha átkeléshez készülne. Tipikus matektanár kinézet, vastag szemüveg, kopaszodó fejbúb, világos, csíkos ing, drapp nadrág. Cigizik, de lassú pöfékelés helyett gyorsan, aprókat szív egymás után a két ujjal tartott csonkba. Fehér nejlonzacskó lóg a bal kezében, benne egy tucat sűrítettparadicsom-konzerv.

Nem is matektanár, inkább művérkészítő kisiparos lehet. Vagy vámpírpornó-kellékes. Nagy manapság a fluktuáció ezeken a területeken, de ő igazi vén rókának, valódi szakembernek tűnt.

Amikor minden birkából előtört a szunnyadó fotós, a mobiltelefon képernyőjén és a hobbigépek LCD-kijelzőjén keresztül veszik birtokba a valóságot.

Több gigányi useless shit.