Azt hiszem, életem egyik legszebb helyére jutottam akkor el - és most már úgy vagyok vele, megérte ez - a tervezettnél kétszer többe kerülő - út. Mert ez egy varázsbirodalom. Kérdezték, mi tetszett legjobban? Hát... a hortenziacserjék az út mellett, a meleg vizesés, amit egy hőforrás táplált, a mosolygó százhúszéves bácsika, az ugráló delfinek, a felrobbant vulkán-sziget, az ezerszínű virágok, a foltos tehenek a ragyogó zöld füvön, a sziklán milliárdjaira széteső hullám, az állandóan elcikázó halrajok, az útszéli kiépitett sütögetőhelyek, a színes házak, a sárga virág illata mindenhol, a százfajta pillangó, az esti kivilágított sikátorok, az utcasarokra elfogyó járda, az óriási meglovagolható hullámok, a talpamat egető homok, a völgyekben megbúvó tavak, az ajtóban ülő emberek, az óceán hangja, az eldugott falvak es farmok, a parasztház recsegő lépcsői, a fűtőtestek hiánya, amikor hazaérve lemosod a sót magadrol, a szentkép a faragott ágy fölött, a reggeli harangszó, Ponta Delgada nyüzsgése, a ismeretlen nyelv dallama, Lisszabon csempés házai, az Északi-sarkra hasonlító felhőfolyamok a repülőből, zöld-sárga-szürke patchwork-Magyarország, a narancsos sütitől összeragadó ujjak, a tengerillat, hideg hajnalokon még egy takaró és összebújás, MINDEN!

Tigr, get back to reality! Nemhogy reggeli sincs, még egyből megyünk is be az irodába. Vasárnap. Amikor senki más. Hiszen úgyis jószerével itt lakunk. Az irodában. Ahol semmilyen épeszű ember nem.