szeretnek fennmaradni mire hazaer, szeretnek mar egy kis lelegzetet.

szóval az van, hogy meguntuk a tavalyi didergést és szigeteltünk, de durván ám. a bejárati ajtón kifért az ujjam, úgy meg van vetemedve. az ágyban fekve rendesen lobogott a hajunk a huzatban.

szóval most minden jól be van tapasztva, foldozva, ragasztva, kitöltve.

cserébe penészedünk.

de durván ám.

reggelente lesikálom a csizmáimról a zöldet, ha valamit fel akarok venni. fal mellett semmit nem lehet tárolni, rettegve várom, mi lapulhat az ötször hatos nagyszekrény mögött. most sikálunk, hetente, eleinte létráról ugye, mert ez a kis szemét tuti a legmagasabb sarokban kezd előjönni.

utána meg bárhol.

alig várom hogy nyáron penésztelenítsünk. meg fessünk.

valami jó kis sötétzöld színt gondoltam...

egyik - romantikus - felem hiszi, hogy pillangókat képzelt a hajamba.

a másik meg realista, és tudja h egy ordas nagy lóf*szt, mert nem vettem fel a telefont.

nem hiszem, hogy tudnék most találkozni vele.

megpakolom a tányérom krémes fánkokkal, kókuszgolyóval, csudisütikkel, leülök, kellemes kert, félárnyék, tavasz. ezaz, ezzel a fényes-krémes tetejűvel kezdek, már emelem is a számhoz...

és felharsan a la cumparsita, hat óra öt, fel kell kelni.

már álmomban sem zabálhatok egy jót.

nagyonkésőn nem jó mekizni.

nagyonkésőn nem jó mekizni amikor belépve ez a látvány fogad.

 (nini a izé hogyhívjákmár tudod, jaj nebámuldmárúgy ) de nem ám műbajusszal, hanem rendes szemceruzával rajzolttal.

meg két bigmek.

ez, ez, ez, eeeez. szeretem ezt az idot.

stockholm-szindroma.

Közelebb jött, már egészen az arcomban volt, valahogy felülről nézett rám pedig biztosan álltam, tudom, mégis valahogy felém kerekedett és csak meresztgette a szemeit, én kapom a feketét, nekem kellett ez az egész. Próbáltam ellökni, de nem bírtam mozdulni, éreztem ahogy feszül az izom a karomban, megrándul, de semmi, nem bírom felemelni, nem megy. Kiáltani akartam, hol vagy már, kérlek segíts de csak szánalmas nyüszögés jött ki a torkomon, éreztem, hogy folyik a könnyem, a szám tátogva formálta a hangokat, a félelem teljesen elborított, szédültem mire nagy nehezen sikerült valami sikolyfélét kipréselni magamból míg levegőért kapkodtam.

Ekkor az a félelmetes szeme lecsukódott, az arca eltorzult, becsuktam a szemem, hogy ne lássam, de ismeretlen ismerősön hangján szólalt meg.

Jól vagy, ne sírj, csak álmodtál, bújj ide.

tomi söpránó majd dáj hard kiütve a moszkván, míg tesóm fekvőgipszben pécsett.

2009 begins