szeretem a hajnalokat.
a hűvös nyári hajnalokat, amikor kardigánba tekerve várom a napfelkeltét, a mesterséges fények hirtelen kialszanak és a derengő félhomályból fény-kígyók siklanak a házak közt.
a nyirkos őszi hajnalokat, amikor minden szürke, vizes és borzongató, amikor a legjobb még egy réteg takaró után nyúlni és még jobban a mellettem alvóhoz fészkelődni.
a hideg téli hajnalokat, amikor az ablak előtt felborzolt tollú rigók és cinkék perlekednek csettegve az utolsó megfagyott, aszalódott fügeszemekért a havas faágak takarásában.
a vidám tavaszi hajnalokat, amikor hosszú idő óta az első napsugarak arany-ölelése korábban hajt ki a vackából kutyát és embert egyaránt.

csak azokat a hajnalokat nem szeretem, mikor előző nap rosszul állítjuk be a vekkert. meg azokat, amikor mások ordibálnak a másik szobában. meg azokat, amikor vészterhesen megcsörren a telefon.