Párbeszédekre emlékszem.

Ahogy a széttört üvegzúzmara fölött állok, a tenyeremből szivárgó vér összekeveredik a sárgás illattal. Mintegy oltáron áldozok, vér, tömjén - és égés.

Tito-ra is, a kölyökkel. (Pode dar-me dinheiro? Nada.) Többrétegű, erős, egyszerű, nemtörődöm. Ő.

Meg a neonruhás hajléktalanra a buszon, aki így zárta a kialakult közel-keleti helyzetről folytatott eszmecserénket: na pá aranyom, aztán ne tolj több fémet magadba.

Az elveszett poggyásszal járó törtangol, félportugál viaskodásokra.

Színekre emlékszem.

Az Olá vidáman lobogó lilájára, a napszítta szőkeségre, a medence mozaikkék kaleidoszkópjára, a város lüktető háztetőpiros szívét behálózó kékes autóút-erekre, az óceán felett legelő barackszürke felhőkre, Toby szemére, a reggeli fénymosolyra, a vízimentők által asztalra csúsztatott telefonszámos fecnit kísérő liliomok fehérjére, a hihetetlen reggeli napkorongra a lagúnák fölött. Végtelenséggel hajnalodom.

Szagokra emlékszem.

A gyerekkort idéző kikötőillat, a napfény illata a bőrön strandolás után, a fügelevél kókuszillata, az édeskés rothadás a metsző halszaggal. A mosdóból felcsapó kihányt Bacardi-ra. Emberi szállítmány a légkondicionált utastérben, a frissítőkendő nedves citruscsókja. Mangós hajbalzsam és kamillatea, még több napfény, levendulás esték.

Hangokra emlékszem.

A transzfer olaszpárti utazóközönségére, a döntő izgalmasabb fordulatait kommentáló lilazoknis dkny buzipárra, a csendesen puffogó francia diákokra, a nagyszájú angolra és az üvegfal mögött némán szitkozódó légiirányítóra. Gergőkére, aki tízpercenként hisztizett, túlüvöltve Roisin Murphy-t és Paris Zax-ot, mindiii-iii-iig. A Fight Club regaetonjára is, sm sikítására, six-six-six is out, it is out!

Ízekre emlékszem.

A mindenhová beszivárgó sóra, a pinacolada-füge joghurtra, a magdalena reggeli csábítására, a kagylók sárgás vajpuhaságára, a bor zöldjére, a kenyér papírszerűségére, a kis kékekre amelyekből huszonötöt is megittam, bár máig sem tudom, a koktél alapja vodka volt-e vagy tequila. Dave grillhalára (a hal grillhalála).

Emlékekre emlékszem.

...

Nem jó ez így, nem jó.

Persze miért is ne egy pofáraeséssel kezdődjön itthon megint minden? Kezdem megszokni. Nem szeretnék tovább dolgozni itt. Nem szeretnék párnát szorongatva a tévére meredve feküdni. Nem szeretnék mozdulatlanul süllyedni. Nem, ez nem az utazás miatt jött megint. Ez még mindig van.

Úgy szerettem volna ezt nem ideírni.