legsötétebb verem ever.

a matter of life and death. 

nem tudok megállni.
nem tudom megállni.

óriási, de nem. de mégis, és mégsem, szerencsés véletlen.

nem akarom, csak nagyon.

eger-rege:

hat fiú egy lány

soksok liter bor

két nap két éj

tizenhét zúzódás és véraláfutás 

két új cipő

soksok elköltött forintdarab 

szóval ma megint fogas, fröccs és tigri lerombol a rombolón, igaz dh-s leszek a végén.

rombolásról szólva, d. aki egy sms-ben 24 és finom, ismeretlen ismerősöm porig rombolva, mert ha d.+t. az :( hacsak nem o. aktiv t.-re 

ezmiez?

a/ csirke vékonybél halomban

b/ elgázolt giliszták eső után

c/ ebéd

d/ nem akarom tudni 

...

jó volt veled taxizni.

...

és miért nem?

...

next time?

benne vagyok.

aki először egyesbe rakja, majd aztán próbál indítani, majd két vizsgafeladat alatt háromszor fullad le, az teljesen megérdemli, hogy megbukjon.

azt hittem, délutánra már lenyugszom. így is lett volna, de bizonyos elemek újra felbőszítettek.

a közös tároló ajtajára kihelyezett cetlim, melyben felettébb udvariasan (de tényleg ám!) megkértem a lakótársakat, hogy mindenki csak a maga holmiját dobja ki, nos, a cetlim eltűnt az ajtóról. cseppet sem lepődtem meg, igazából arra számítottam, hogy apró fecnikre szaggatva a kulcslyukamba tömik. de nem, a saját ablakomban lévő kék üvegekre ragasztotta valaki, felirat: "vigye le a göczeit mielött valakinek a fejere esik". ugyanaz a kézírás, mint a folyosó felmosására felszólító levélben. nem kellett sokat nyomoznom, a hátsó szomszéd néni volt, akinek mindig köszönök, mindig elbeszélgetünk a virágokról... micsoda egy gerinctelen mód ez, mikor hetente találkozunk, néha átveszi a csomagjaim (jelzem, sosem kértem rá) és komolyan úgy érzem, semmivel sem érdemeltem ki ezt...

persze becsengettem hozzá, kezemben a cetlivel. a függöny kissé meglebbent, de ajtót nem nyitott. mindegy, a lifthez úgyis csak egy út vezet: előttem. 

de tényleg, szelektíven gyűjtöm a szemetet, biciglivel és bkv-val járok, hazai élelmiszert veszek, energiatakarékoskodom, adakozok, örökbefogadok, hogy a földnek és a többi embernek jó legyen, én marha, hogy jó legyen a suttyóknak, akik majd alattomban jól seggberúgnak.

legalább akkor észheztérek, és beállok közéjük. anyámnak igaza van: idealista vagyok, a brook farmon kellene élnem...

de minimum emberektől messze.

Kiszámoltam, háromnegyedkor el kell indulnom, óraötre jön a busz, nyolc megálló, Madárhegynél le, és még marad is öt percem. Negyvenötkor cipő fel, váltócipő táskába, ajtó bezár, lépcsőn le. Kitoppanok az utcára, ja, igen, lomtalanítás, memo: este nekem is le kell hozni a maradékot. Szemem átsiklik a szedett-vedett kupacon és az őrzőjén, de megakad egy bárszék acélkeretén. Pont, mint az enyém! Persze, én akkurátusan felcímkéztem, mielőtt a közös tárolóba raktam volna. Épp olyan ragasztószalaggal tekertem körbe az egyik lábat, és... még a lakásszámot jelző címke maradványa is ott lifeg.

Hájszen az a mi fímünk! Mink vótunk itt hamarébb! Takaroggyá innét!

Aki próbált már reggel nyolckor lomra kiéhezett mozdonyszőkéktől bármit is visszaszerezni, annak respekt. Fogalmam sincs, milyen cuccom lehet még odakinn, de az idegtől már nem láttam. A túlbuzó szomszédot persze lehetetlenség lesz felkutatni, este mindenesetre csak azért is becsengetek minden lakásba az emeleten. Nyilván tagadni fog az összes sunyi vénasszony, mint amikor az ablakba kirakott viharlámpa tűnt el, csak akkor van nagy szájuk, ha nincs felmosva a folyosó...

Már egy ideje érzem a sürgetést, valamit kell csinálni, átfesteni vagy kidobálni minden bútort, ide kevesebb kell, ide több, ezt itt kiütni, de jó volna, sokkal nagyobb tér kell és fényfényfény, berendezni akarok, forgácsszagot. Nem bírok magammal, mennék tovább, úgy látszik másfél évre vagyok hitelesítve. Szóval ma elkezdem a hirdetések böngészését, csak hogy felmérjem a terepet.

szóval... kicsit nagyobb elvárások, mint eredmények. úgy érzem, nem rajtam áll.

illetve úgy is, hogy mindez habzsoló perverz fantáziájának kivetítése, amelyben a másik fél kissé egykedvűen vesz részt.

szóval... semmering. semerre.