Kiszámoltam, háromnegyedkor el kell indulnom, óraötre jön a busz, nyolc megálló, Madárhegynél le, és még marad is öt percem. Negyvenötkor cipő fel, váltócipő táskába, ajtó bezár, lépcsőn le. Kitoppanok az utcára, ja, igen, lomtalanítás, memo: este nekem is le kell hozni a maradékot. Szemem átsiklik a szedett-vedett kupacon és az őrzőjén, de megakad egy bárszék acélkeretén. Pont, mint az enyém! Persze, én akkurátusan felcímkéztem, mielőtt a közös tárolóba raktam volna. Épp olyan ragasztószalaggal tekertem körbe az egyik lábat, és... még a lakásszámot jelző címke maradványa is ott lifeg.

Hájszen az a mi fímünk! Mink vótunk itt hamarébb! Takaroggyá innét!

Aki próbált már reggel nyolckor lomra kiéhezett mozdonyszőkéktől bármit is visszaszerezni, annak respekt. Fogalmam sincs, milyen cuccom lehet még odakinn, de az idegtől már nem láttam. A túlbuzó szomszédot persze lehetetlenség lesz felkutatni, este mindenesetre csak azért is becsengetek minden lakásba az emeleten. Nyilván tagadni fog az összes sunyi vénasszony, mint amikor az ablakba kirakott viharlámpa tűnt el, csak akkor van nagy szájuk, ha nincs felmosva a folyosó...

Már egy ideje érzem a sürgetést, valamit kell csinálni, átfesteni vagy kidobálni minden bútort, ide kevesebb kell, ide több, ezt itt kiütni, de jó volna, sokkal nagyobb tér kell és fényfényfény, berendezni akarok, forgácsszagot. Nem bírok magammal, mennék tovább, úgy látszik másfél évre vagyok hitelesítve. Szóval ma elkezdem a hirdetések böngészését, csak hogy felmérjem a terepet.